Végh Lajos (84) Kiscsősz egyik legidősebb embere. Sok mindent átélt, de mindmáig megőrizte életderűjét. Emlékeit megfontoltan, összeszedetten, ízes helyi tájszólással foglalta össze.

Apám szegény parasztember volt, és saját, öt kataszter földjén, erdején gazdálkodott. Édesanyám iskolatakarítóként dolgozott, volt mit tisztítani a gyerekek után. Az iskola mindjárt velünk átellenben volt, mindig anyámat hívatták, ha a tanulók valamit összetörtek: „Végh néni gyűjjön hamar!” Emlékszem, amikor egy szép Herendi váza tűnt el, anyámat, majd a gyerekeket vonta kérdőre a tanító. Anyám ismerte a vétkeseket, akik az iskolában labdáztak, s véletlenül törték össze a porcelánt, de nem akart egyik szülővel sem haragot venni. Bornemissza tanító igencsak odavolt, s újat akart szerezni, kérdezte is anyámat, hogyan tegye. „Tanító úr, tudja maga kitől származik ez a váza, menjen át a kocsmába, ott találja Simon Pali bácsit, annak a fia a Herendi Porcelángyár igazgatója” – mondta. A tanító addig-addig kérlelte anyámat, míg megszerezte a vezető telefonszámát. Telt múlt az idő, s egy új váza állt a régi helyén. 

A földünkön általában gabonát, meg kukoricát termeltek, de volt egy kevéske krumpli is. A kukoricával hizlalták a két-három disznónkat. Anyám sütötte a kenyeret, kéthetente hatot, hetet, nagyokat, gömbölyűeket a kemencében. Nedves ruhát terített rájuk, de így is kiszáradtak a végére. 

Nyolc általánost végeztem, mi voltunk az elsők, akik ennyi osztályt jártunk, az idősebbek még csak hatot.  Mikor bekerültem 1958-ban a katonáékhoz, vonattal mentünk Pestig, ahol már várt minket egy ponyvás Csepel, s azzal mentünk Hatvanba. Mindjárt a második hónapban jött a századparancsnok, hogy akinek megvan a nyolc osztálya, akár akarja, akár nem, kötelezően elküldik iskolára, rajparancsnoki, szakaszparancsnok-helyettesi tisztes képzésre. Ha nem volt meg a létszám, a hétosztályosokból, hatosztályosokból is szedtek ki fiatalokat. Aszódra kerültünk, amikor a napos egyszer csak kiabálja: „Végh honvéd, Végh honvéd!” Jelentkezem, s bevitt a parancsnoki irodára, ahol a századparancsnok-helyettes politikai tiszt, egy főhadnagy várt. A foglalkozásomról kérdezett. „Nekem az nincsen, nem engedett az apám, pedig asztalos akartam lenni – fakadt ki belőlem. – De mivel én voltam a családban a férfigyerek, azt mondta apám, valakinek itthon kell maradni a gazdaságban. Van két nővérem, az egyik Pestre került, a másik a faluban ment férjhez.” A tiszt ezt hallva, mindenáron egy felsőbb, katonatiszti iskolára akart beíratni. „A paraszti életet én semennyiért oda nem adom, úgy se járom végig az iskolát, én inkább saját magamat buktatom meg, hogy ne kelljen mennem.” – válaszoltam. Végül szakaszvezetőként szereltem le 1960-ban.

Még szolgáltam, mikor otthon rosszra fordultak a dolgok, beállt a téesz. Anyám írta levelében, hogy a faluban mindenkit beszorítanak a téeszbe, s kérte, írjam meg, mit is csináljon apám. „Ezért gyűjtöttük a földet, ezért szereztük a gazdaságot – írtam sietve. – Most meg mindent pocsékra ver, miért akarja, hogy más gazdálkodjon a mi földünkön?”  Anyám sopánkodott, hogy ennél rosszabbat nem is írhattam volna. Írásomnak más következménye is lett, harmadnap jött a levél a parancsnoksághoz, hogy az ilyen és ilyen számú katona rendszerellenes: az apját lebeszéli, hogy beálljon a téeszbe.

Mikor hazajöttem, nem álltam be a téeszbe, inkább elkerültem Ajkára, a Betonútépítő Vállalat akkor cserélte a vasúti talpfákat egész Szentgálig. A faluból vagy tízünket vittek mindig ponyvás teherautóval dolgozni. A talpfákat raktuk le, majd miután a sínt is feltették, egy irgalmatlan nehéz kalapáccsal vertük szét a nagyobb köveket, s szórtuk a talpfák közé.

1963-ban – egy év udvarlás után – megnősültem, feleségem, Szabó Mária falubeli volt, és baromfigondozóként dolgozott. Párom ugyan anyám bérmakeresztlánya volt, mégse vehettem el könnyen, különösen a faluban lakó nővérem ellenezte a kapcsolatot.  Nem úgy lett, mint néném szerette volna, így május 12-én összeházasodtunk, két fiunk és egy lányunk született. Lakodalmunkon nyolcvan-száz körül volt a vendég. Nagy esemény volt, s nagy kiadás. Apám félrevont, hogy van egy százkilós disznónk, amit nekünk szánt, apósom is ajánlott egy nagyobbat, s végül addig nem hagyott nekünk békét, mígnem az ő disznóját vágtuk le.  A levest nagy kondérokban főzték az asszonyok, pörkölt főtt a tűzön, húsokat rántottak ki. Sütemény is rengeteg került az asztalra. Pirityen (Kispirit) volt egy zenekar, Doba Jenő bácsiék, cimbalom, két hegedű és a bőgős játszotta a zenét, elhúzták a nótámat is: Egy Jóska van a mi falunkban. Hajnalig ment a csárdás, a keringő és a foxtrott. A nősülés után egy évre hazajöttem dolgozni, lovakkal jártam a téesz megszűnéséig.

Haragos nővéremmel változott a világ, megbetegült. Családja előtte elkerült Ajkára, meg Pápára, közben az ura meghalt, s nem volt, aki ránézzen. Múltak az évek, egyszer lementünk hozzá feleségemmel, s mondtam neki: „Jó lesz ám, ha a mérgedet elteszed félre, s megnyugszol!” Ezzel meglett a béke.

A faluban még akadt néhány mesterember, egy asztalos is, fiával és egy inassal dolgozott. Koporsókat készített igen kemény munkával. Akkor még nem voltak fűrészgépek, a fát hozzákötötték egy földbe ásott gerendához, s nagyfűrésszel húzták. Mindig lesték, hogy félre ne menjen. A colos deszkát utána le kellett gyalulni. A házaknál is még éltek a régi kézműves szokások, a kosarakat – jobbára idősebb emberek – télen fonták. A faluban különösen értett hozzá egy alacsony, pici ember, Kis Jóska bácsinak mondták. Az kötötte a kosarat, az emberek a demizsonüveget megvették a boltban, elvitték az öreghez, aki szépen befonta.  A kocsikhoz szekérkast és üléseket is készített. A Nyugati sor a faluban vizesebb terület, ott sok fűzfa nőtt, egy kertben nyolc-tíz bokrot tartottak, attól függően, ki mennyire szeretett kosarat készíteni. Jóska bácsi vígan megélt tudásából, ha megfont egy demizsont, sokszor fizetségként teliadták neki borral. Magam a kosárfonást még a katonaság előtt megtanultam, s szeretem csinálni. A fűzfavesszőt mára felváltotta a téglákat összekötő műanyagszíj, én is azzal dolgozom. Legutóbb egy csöglei kőművestől kértem anyagot, ha erre jár, mindig bedob egy nagyobb köteget, egy bekötött demizsonnal köszöntem meg.  Mikor még háznál sütötték a kenyeret, zsomport (kenyérszakasztó kosár) is sokat készítettem. 

A régi viseletek mára kikoptak. Akkoriban a lányok szoknyában jártak, ha valaki nadrágot vett fel, „biztos nincs jó lába” – szólták meg. Az idősebb asszonyok még ruhákat hímeztek, így szép blúzok is megmaradtak néhány háznál. A hímzett falvédők is népszerűek voltak. Mikor egyszer kórházban voltam, feleségem munkához látott, és „Egyetértés, szeretet vezéreljen tégedet” feliratú hímzéssel lepett meg. Az asszonyok sokat fontak is, a padláson még őrzöm a régi rokkát.  Megáztattuk a kendert, fákat raktunk rá, hogy jól nyomja be a vízbe. Mikor kiázott, akkor kiteregették, széjjelrázogatták, hogy megszáradjon. A zöld színe leázott róla, s csak a fehér maradt meg. Megtörték, kirázták a kemény héjat belőle.  Sok mindenre, köztük marhakötelekre használták. Egy ember a faluban zsákokat is szőtt kenderből. Kérésre csíkot is tett bele, két csík közé beírtuk a nevünket, így a malomban mindenki tudta, melyik a magáé. 

1020 négyszögöles kertünk adott és ad munkát. A kerti növények között fontos volt a sóska, a családban mindenki szerette. Ugyancsak sok babot ültettünk, s ötféle paprika is termett. Közöttük volt vékonyhéjú lecsópaprika, de fűszerpaprika is, aminek mindig jó ára volt a piacon. Ezermester sógorom, mikor megtudta, hogy fűszerpaprikát is termesztünk, egy ócska mosógépből fabrikált egy paprikadarálót; most is működik. Kimagoztuk a paprikákat, s a héját dolgoztuk fel benne. Még tavalyi paprikánk is van, babérlevelet teszünk bele, hogy meg ne molyosodjon. 

Miután letörték a kukoricát, a fosztás következett. Az asszonyok nagy szakértelemmel válogattak a csövek között, a hosszabbak, nyolcsorosak szebb csuhéit kiválogatták, s összefogva félretették. Megvolt a céljuk vele, szatyrot, ágyelejbe szőnyeget, papucsot kötöttek belőlük. Vígan énekelték az asszonyok munka közben: „Barátok járnak fapapucsban”. Ezeknek a lábbeliknek az alja volt fából, s keresztbe szegelték rá a fonatot. 

Marha, disznó mindenütt volt, s olyan sok liba volt a faluban, hogy őrizték azokat, sokszor anyósom is csinálta. Itt hajtották el előttünk a major felé. Külön esemény volt a tollfosztás, közösen csinálták, jó meleg paplanok készültek belőlük. 

A határban szanaszét akácfák vannak, így méhészettel is foglalkozott három-négy család. Nem tudtak belőle megélni, de kereset-kiegészítésnek megjárta. Egy iskolatársam ma is foglalkozik méhekkel, harminc-negyven kaptárt tart. Gyakran cseréltünk, egy kiló darált paprikáért három kiló mézet adott. 

Mindenki ügyeskedett, mivel nem volt senkinek pénze. Pénzt csak úgy tudtak szerezni, ha állatot tartottak, amiket a vásárban, vagy a piacokon adtak el. Kertán népes vásárok voltak, a mezőn keresztül volt egy út, amiken a csögleiek és a környékbeliek is jártak. Sokan azokat az ökreiket vitték vásárba, amikkel előző évben szántottak, de előtte kikeresték, hogy honnan vehetnek fiatal tinót, amikkel később szekerezhetnek és szánthatnak.  Mink is a bikaborjút hizlaltuk, s eladtuk a kertai vásárban.

Sok mindenre emlékszem, más dolgokat elfeledtem. Sok mindenhez értettem, de sajnos tudásomat nemigen tudom továbbadni: nagyon sokan elmentek a faluból, akik maradtak, azokat nem érdekeli. Mostanság sok fiatal megfordul Kiscsőszön, ha kérdeznek, szívesen válaszolok.