Topár Zsolt, a Magyar Fogyatékosok Lovas Sportszövetségének elnöke életét a lovasterápiának szentelte. Kertai birtokán kerestük fel, amikor éppen foglalkozást tartott. Eredményeit megszállottságának köszönheti, „vendégei” pedig neki köszönhetik sokszor reménytelen egészségi állapotuk jobbra fordulását. 

Szüleim falusi parasztemberek voltak. Nagyapám a háborúban halt meg, így édesapámra maradt az állatok gondozása. Keményen dolgozott, s én is besegítettem neki: fejtem a teheneket, ganéztam. Emlékeim szerint kétéves koromban ültem először lovon, meghatározó élmény volt, s talán kihatott későbbi sorsomra is. Négyéves koromban már egy kis dobozban gyűjtöttem a húszfilléreseket: a saját lovamra spóroltam. Ahogy cseperedtem, a téesz lovait hajtottam, rögtön összebarátkoztam az állatokkal. Az akkori mezőgazdasági kultúrában a lónak még nagyon fontos szerepe volt, a takarmánybehordásban, a szántásban használták.

Meggyőződésem, hogy ma is megvan a jelentősége, de a kérdés összetettebb. Nagyon sok ember vesz lovat, mert megvan az anyagi háttere, de nem méri fel a nehézségeket. A lótartás teljes embert kíván, reggel korán kell kelni, az állatot etetni, ganézni, a körmeit gondozni kell. Ennek ellenére úgy gondolom, egyre inkább visszajön a lovak tartása. Ennek alapja hetven százalékban a sznobizmus, a másik harminc százalékot a terápiás és a versenysport teszi ki. 

Életemet két baleset is befolyásolta. 1976-ban krumpliföldön dolgoztunk, s át kellett jutni a síneken. Nem voltak fénysorompók, a vasúti őrházak környékét benőték a bodzabokrok, egy íves szakasznál édesapám elnézte az átkelési lehetőséget, s a Trabant kombink hátulját kapta el a mozdony. Apai nagymamámat elvesztettük, én is megsérültem. Ennek következtében elsős iskolásként hátrányba kerültem, diszlexiás lettem, ráadásul balkezes is voltam. Ugorjunk egy kicsit!

Állatorvosnak készültem, de tanulmányaim nem az elvárásoknak megfelelően sikerültek: a matekot ugyan szerettem, de kémiából és fizikából nem voltam „topon”. Pótcselekvésként a vendéglátásban kerestem a helyemet. Nem volt szerencsés, monoton feladatot jelentett, testünk egyik oldalát terheltük. Meg is lett a hatása, gerincsérvem alakult ki, féloldali izomsorvadás és bénulás veszélye miatt 1997-ben műtétre javasoltak. Egy ajkai orvoshoz kerültem, kiváló szakember volt, percre pontosan tudta, mikor kell a csigolyáim közé fájdalomcsökkentő injekciót adni. Sárvárra egy vízi terápiás kezelésre kerültem, és egy ottani gyógymasszörtől értesültem, hogy a Vas megyei Balogunyomban lovasterápiás kezeléssel foglalkoznak. Felcsillant a szemem, akkoriban lovakkal, csikókkal foglalkoztam, azokat törtük be. Itt kell megemlítenem későbbi kollégám, Györgypál Éva nevét. Az első találkozás nem sikerült, mikor jeleztem felé állapotomat, s hogy vannak lovaim, így a lovasterápiában szeretném hasznosítani magam; ajtót mutatott. Igaza volt, iskolák vártak rám, 1999-ben beiratkoztam a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat és a Lovasterápiás Központ angol-német oktatási rendszert követő akkreditált képzésére. A szakirodalom akkor még nem volt magyar nyelven hozzáférhető. E terápia a világháborút követően nyert polgárjogot, a mozgásukban, vagy pszichésen sérült katonákat – jobb híján – lovak mellé osztották be. A lovak etetése és itatása mozgást igényelt, Karl Kruger terapeuta ismerte fel, hogy ezeknek az embereknek az állapota fokozatosan javult, életet és reményt kaptak. Kruger, egy Németországban dolgozó magyar orvossal, Edvi Péterrel népszerűsítette Magyarországon ezt a gyógymódot 1998-ban, s Hortobágyon és Szilvásváradon meg is kezdték a szakszerű képzést. Krugerrel többször találkoztam. Hévízen, egy terápiás beteggel tartottam bemutatót, s egy tolmácshölgy megkeresett, hogy szeretne velem valaki beszélni. Kruger úr volt, aki éppen Hévízen tartózkodott gyógykezelésen. Eljött Kertára, ahol éppen egy tábor közepébe csöppent bele. Végignézte az edzésemet: „Elültettem a fát” – mondta. –  Te vagy a gyümölcse.” Számos alkalommal hivatkozott munkámra, ami számomra megtiszteltetést jelentett.

Mind a mai napig tanulok, s lépést tartok a tudományos eredményekkel. 2003-ban az első tanulmányi szakaszt, utána a fogyatékkal élők speciális képzését végeztem el. Mivel ez még nagyon új volt itthon, ezzel párhuzamosan Szombathelyen a lovas oktató és edzői képzést is megszereztem. Tudásvágyam nagyon erős volt, ahol csak lehetett, szívtam magamba az ismereteket.

Dióhéjban vázoltam utamat, amit sikerek és kudarcok szegélyeztek. Dr. Váradi István kertai körzeti orvos felismerte tevékenységem hasznát, s könyvekkel támogatott. Terapeutaként nemigen fogadtak el minket idehaza, ő volt, aki beajánlott számos helyre. Így is meg kellett küzdeni minden apróbb sikerért, volt, mikor csak perceket ajánlottak a prezentációmra. Ilyenkor megköszöntem, hogy egyáltalán szóba álltak velem, s sarkon fordultam. Lovasversenyek szünetében mutattam be terápiákat, sokszor egyesek alpári megjegyzéseket tettek a beteg fiatalokra.

A sikerekért meg kellett küzdeni. Először három vendéggel – a „beteg” szót sohasem használom – dolgoztam, velük számos bemutatón lehettünk együtt. Agydaganatosokkal, látássérültekkel foglalkoztam, akik idővel – hangomra, utasításaim nyomán – a díjlovagló négyszögben végig tudtak menni. Magam is meghatódtam, amikor autóbalesetben lebénult embereknek megmozdult a kezük. Egy nevet is említek, barátomét, Takács Béláét. Egy súlyos baleset következményeként évekig csövön etették, s csak a szeme mozgott. Eljuttattam odáig, hogy meg tudta fogni a műanyagpoharat, s koccintottunk. 

Sokat foglalkoztam viselkedészavarosokkal, autistákkal és Down-szindrómásokkal, mindenkinél egyéni terápiát alkalmaztam. A legtöbb sikert az utolsó két kategóriába tartozókkal értem el, mivel ezek szülei jól ismerik gyermekük természetét, s segítenek nekem a közös munkában. Míg egy autóbalesetben sérült szüleinek is fel kell dolgozni a traumát, ami a közös munkát visszavetheti. Így gyakran a pedagógiai-pszichológiai feladat kerül előtérbe, gyakran a lovasterápia elé.

Minden vendéggel másként kell foglalkozni, hiszen a lovasterápiának is vannak kontraindikációi, ellenjavallatai. Ide tartozik az epilepszia is. Igen, nem tudjuk az örömforrás mibenlétét. Egy epilepsziás roham rándulását a ló jelzésnek értheti, s kiugorhat lovasa alól. Amennyiben a beteg már hosszabb ideje tünetmentes, ilyenkor kétoldali biztosítással ültethetjük fel a lóra, s mindenre felkészülünk. Lovakkal foglalkozom immár negyedszázada,  igazi partner, egy olyan állat, ami a rezdülést, a légzést érzékeli. Észleli, hogy miként mész hozzá, miként simogatod, egyáltalán meg mered-e simogatni, rád néz, felfogja a feszültséget. E közös munkában nem lehet tanítani a lovat, az állat mindent maga érez. Ha bántó szándékkal közeledik hozzá valaki, akkor is először visszanéz, ha ez többször ismétlődik, akkor ő is védekezik. 

Az említett iskolát mintegy félszázan kezdtük el, s a hallgatók fele vizsgázott le. Megmérettettünk, a rostán a pelyva és ocsú kihullt. Hálásan gondolok vissza tanárainkra, akik akkor keményen bántak velünk, de mind a mai napig felkereshetem őket kérdéseimmel, problémáimmal, s gyakran fordulok kollégáimhoz is. A beteggel érkező zárójelentést alaposan fel kell dolgoznom, esetleges dilemmáimat megbeszélem gyógytornásszal, pszichológussal. A bizalom ebben a szakmában döntő, hiszen életeket menthet, viszont a hiánya kárt is okozhat.

A konzultációt nem mindig személyesen folytatom, gyakran telefonon értekezünk, s kérdésemre mindig választ kapok. Az utánpótlás helyzete nem könnyű, a javarészt gyógypedagógus, gyógytornász, pszichológus végzettségű egyetemista lányok dilemma elé kerülnek: családot alapítani, vagy fenntartani egy lovardát. Fontos döntést igényel, az utóbbi ráadásul jelentős beruházással is jár, amire nem mindenkinek van meg az anyagi lehetősége.

Talán habitusomnak köszönhető, hogy az évek során a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálatnál és a Magyar Lovasterápiás Szövetségnél is megbecsülést vívtam ki. Minden évben Fóton a Nemzetközi és Nemzeti Díjlovas Versenyt és Lovasterápiás Versenyt szervezünk, ahol kollégáimmal egy héten keresztül „egy levegőt szívunk”, s számos problémát megvitatunk. Megnézzük mások „gyerkőceit”, s én is bemutathatom vendégeinket. A gyerekek egymástól is sokat tanulnak, sokszor bátorságot, állatszeretetet.  

Mintegy tízen vagyunk, akik egy évben többször összejövünk például Somlón, Hódmezővásárhelyen, Pécsett. Nem kizárólag szakmai programot szervezünk, a hosszú hétvégébe belefér egy kirándulás, pecázás, vagy közös főzés is. Kicsit kilógok a sorból, mivel e csapatban a kollégák mind hölgyek.

Munkám a kertai falusi társadalomban először furcsán hatott. Csóválták a fejüket, amikor a lovon fekve gyakoroltam, s a kalapom a hasamon pihent. Ők csak a furcsa pozíciót konstatálták, pedig súlypontommal kívántam a lovat irányítani. Ezzel magamat is gyógyítani kívántam, aminek nyomán elkerültem a már említett műtétet. A „Bolond Zsolt”, neveztek hátam mögött, ami később a kertai kezdeményezés országos sikere nyomán szép lassan eltűnt. A faluból is már volt autista páciensem, így a településhez kapcsolódó eredményeket is felmuthattam. Igen, az első öt hazai „gyógyműhely” között Kerta is szerepel. Az Élő Forrás Hagyományőrző Egyesülettel is „lóháton” barátkoztunk össze, a kiscsőszi táborlakóknak szervezett számos bemutatóm talán szerény mértékben hozzájárult, hogy Kiscsőszön és a környéken is szárba szökkent a lovas hagyományőrzés, s művelői a magyar lovas társadalom megbecsülését is kivívták mára.