Borbács Lászlót (70) jó emlékezőtehetséggel áldotta meg a Teremtő. A múltról órák hosszat beszélgettünk, s mikor elköszöntem tőle, éreztem, hogy még napokig lehetne folytatni a megkezdett gondolatcserét. Életéről és falujáról így vallott.

Kiscsőszön, egy kemény korszakban jöttem a világra. Mikor már nyiladozott az elmém, hároméves koromból már vannak emlékeim is. Apám részt vett a háborúban, majd az ajkai bányában helyezkedett el, ezután hazahívták, s egy ideig a községi tanács elnökévé is kinevezték. Hiába volt a tehetsége, a kommunista funkcionáriusoknak szúrta a szemét nagyszüleim és apámék vallásossága. Nem voltak egyedül, a falu lakossága – egy család kivételével – katolikus volt, s mindenki járt templomba. Apámnál a hit gyakorlása konfliktusba torkollott: felszólította a párt, hogy a tisztség betöltéséhez elengedhetetlen a párttagság, s a gyerekek hittanra járatása sem megengedett. Karakán emberként inkább az állásáról mondott le, s egy Pétfürdőn működő építőipari vállalatnál helyezkedett el; onnét is ment nyugdíjba. Anyám háztartásbeliként nevelte a három gyereket, így egy keresetből kijönni, igencsak megpróbálta a családot. Nővérem és húgom érettségizett, egyikük tanári képesítést is szerzett. 

Jómagam kőművesként kezdtem el dolgozni, majd a pápai MÁVAUT-nál hivatásos jogosítványt is szereztem, s öt év elteltével autóbuszvezetőként dolgoztam egészen a nyugdíjazásomig. Kedvencem az Ikarus 66-os, a „faros” volt, egy példányával – váltótársaimmal – egymillió kilométert mentünk. E típusokba – ellentétben az 55-ös négyhengeres motorjával – hathengerest tettek, így az emelkedőket is jobban bírták. Kényelmesek voltak, viszont gondot jelentett a rugólapozásuk, mivel akkor még itthon nem gyártottak légrugót. A rossz utak is megkeserítették a sofőr életét, egy nagyobb gödör rugótörést okozhatott; nagyon oda kellett figyelni vezetés közben. Sokat dolgoztam különjáratokon, az iskolai osztálykirándulásokra gyakran engem kértek ki név szerint. Buszsofőrként, igazoltan másfélmillió kilométert vezettem baleset nélkül.

Egy kicsit előre szaladtam. Nemcsak mi voltunk nehéz helyzetben, a faluban nagy szegénység uralkodott. A föld minősége igen eltérő nálunk: a keleti oldal eléggé gyenge, kavicsos talajú, a nyugati részen viszont nagyon jó feketeföld található. E különbség a családok megélhetésére is kihatott. A szegényebbek mindennel próbálkoztak, rendszeresen trágyázták a földet, a jobb termésért keményen kellett megküzdeniük. A beszolgáltatás, a padlás „lesöprése” újabb megpróbáltatást jelentett mindenkinek. 

Hetente egyszer került hús az asztalra, vasárnap általában levágtak egy baromfit, az aprólékból levest főztek, a nagyobb húsokat paradicsom-, vagy sóskafőzelék mellé ettük. Rántott húst nagyobb ünnepekkor készített anyánk. A hétköznapokon bableves, krumplileves, s reszelt krumpliból készített, palacsintasütőben elkészített, szép pirosra sütött, tejföllel megkent cicege volt a menü. Máskor kukoricaprósza, krumplikása, vagy, ahogy nálunk mondták, krumpligánica jelentett változatosságot. Mivel a legtöbb családnál volt szarvasmarha, tejfel és túró mindig került az asztalra. Helyi különlegességnek tartottuk a nyújtott kőttöt. A fahéjjal ízesített sült tésztát fonottan tálalták, kinézetre a fonott kalácsra emlékeztetett. A húgom – nagyanyjától tanulta meg elkészítését –, s ma már egy kis mazsolát is rak bele. Feltűnhet, hogy nem messze Vas megyétől, sok ottani ételnév terjedt el nálunk is. E nincstelen világban a beosztás életkérdésnek számított. Szüleim, nagyszüleim igen mértékletesek voltak, egy nagy ládában tartották az olyan ’kincseket’, mint a cukor és a sonka. A kolbász a spájzban lógott, de az ajtót kulcsra zárták. Kisebb, vagy nagyobb disznót minden házban vágtak, a tehetősebbek kettőt is leöltek, a húst füstöléssel tartósították. Ha a keményebb munka időszakában főztek egy bablevest, akkor három-négy rövid kolbászdarab is került a fazékba, ízt és egyben kevés energiát is adott. Igen, például egy trágyahordáshoz kellett a fizikai erő, s ha a koszt sovány volt, akkor keservessé vált a munka. 

A lakodalmak húsbeszerzése különleges feladatot jelentett. Ilyenkor tört el ’véletlenül’ egy borjú lába, s rögvest le kellett vágni, vagy az akkoriban szigorúan tiltott ’fekete’ borjúvágások jelentettek megoldást. A lakodalmi dínomdánom a mainál jóval visszafogottabb volt, de a hetven-nyolcvan fős családi-baráti kör azért mindig összegyűlt. Az esküvőt általában vasárnaponként rendezték, s reggelig tartott a mulatság. Mindenkinek volt szőleje a faluban, vagy kétszáz öl, így bor – a gyenge minőségű noha, a kicsit jobb minőségű otelló, s a kifejezetten kellemes delavári (deleware) – akadt bőven. Gyakran ezt a hármat „házasították”. Akinek csak noha jutott, és attól berúgott, akkor három napig zúgott a feje. Nagyapámnak két szőleje volt, részegen ugyan soha nem láttam, de a pincében tárolt bor azért mindig elfogyott őszre. Keményen dolgozott egész nap, de azért jutott ideje egy kis kortyolgatásra is. A faluban több somlói gazda is akadt, onnan minőségibb bor is került haza. 

Gyerekkoromban még erősen éltek a népszokások, karácsonykor a betlehemezésre és pásztorolásra készültek a fiatalok. Négy-öt csoport, három fiú, három lány összetételű csapat járta a falut, szinte minden házba beengedtek minket. Tudni kell, hogy egy-egy házban – elöl, középen és hátul – gyakran három család is lakott, s ha bementünk az udvarra, akkor mindhárom családot tudtuk köszönteni. Dióval, almával, esetleg egyforintossal jutalmazták előadásunkat. Mivel 80-90 család lakta a falut, ha nyolcvan forintot összeszedtünk, akkor az nagyon jó estének számított. Nem az anyagiak miatt csináltuk, inkább egyfajta szórakozást jelentett. Felkészítőnk is volt, jóllehet az „állambácsi” tiltotta e tradíciókat, tanítónk, Bornemissza Jenő és felesége titokban megtanították e szokásokat, s templomba is járattak minket. A tanítók fiatalon, talán 1939-ben kerültek Kiscsőszre, és még apámékat is nevelték; szeretettel gondolunk vissza rájuk. Az apai nagyapám készítette betlehemet mindmáig őrzöm. A húsvéti locsolkodás szintén bevett népszokásnak számított.

A régi mesteremberek is még tevékenykedtek nálunk. Több asztalos is dolgozott a faluban, az egyik apám barátja, Zsarnóczay László volt. Kitanulta a mesterséget, s olyan jól folytatta, hogy felvitték a fővárosba. Csak akkor láttam, ha apámat jött meglátogatni. Többen voltak kovácsok is, Zsupáni István volt a falu kovácsa. Az idő múlásával ’beleöregedett’, de voltak nála tanulók. Munkájuk derekát a lovas kocsik rendbetétele, sínhúzás a kerekekre, a lőcsök vasalása, tengelyjavítás, a lovak patkolása, körmözése jelentette. Az utolsó tanítványa, aki kovácsként kamatoztatta a tanultakat, Lali, nemrégen halt meg, ő nagyon szeretett a lovakkal foglalkozni, de máshoz is értett. 

Fazekasra nem emlékszem, az Iszkázról áthordott agyagot a tömésházak tapasztásához használták. Vert falat döngöltek, az agyagot összekeverték pelyvával, és lótrágyával is vegyítették. A híg sarat ötven centi széles kalodába öntötték. Egy építkezéskor vagy húszan dolgoztak kalákában, mivel e munkát nem lehetett abbahagyni, a teljes magasságig kellett egyben felvinni. Ha nem tudták egy időben befejezni, akkor nem lett a falazat egységes, a rétegek később elváltak, és repedések keletkeztek. 

Kiscsőszön a legnagyobb eseménynek az aratás számított. Kézzel, kaszával arattak, négyen-öten voltak egy sorban. Ilyenkor összegyűlt a rokonság, a baráti kör, s ha egy táblán végeztek, akkor átmentek a másikra. Először az árpát takarították be, majd a búza és a rozs következett. A rozs aratása különösen nehéz volt, a kasza kihajtásához erő kellett. Az aratást nem lehetett túl korán kezdeni a reggeli pára miatt. Az asszonyok sarlóval gyűjtötték kévébe a gabonát és rozsszalmából készült kötéllel kötötték össze. Estefelé abbamaradt az aratás, hazamentek az állatokat etetni, s megfejni a teheneket. Majd visszamentek, s úgynevezett kepébe rakták a termést, e kévék egymást takarták, s ha jött az eső, akkor már nem ázott be. A fej az mindig lefele lógott. A szakszerű összerakást már kevesen ismerik, a faluban ketten-hárman élnek, akik még kepézhettek. A gabona később hazakerült, s asztagba rakták. Akinek volt takaróponyvája, azt az asztagra rakta. Egyébként a szem még kalászban volt, ami védte. Az otthoniak ezután várták a masinát. Ezekből a maszek cséplőgépekből kettő dolgozott, a falu két végétől kezdték a munkát. A masina reggel hattól, máshol öttől, este tizenegy óráig zakatolt, hogy a szem mielőbb hombárba kerülhessen. Egy fénykép tanúsága szerint anyám is a masinán dolgozott, feladata volt, hogy a már említett rozsszalma kötelet elvágja, s társának átadja, aki a darabot a masina garatába illesztette be. Vigyázni kellett a gépnél, amit egy körmös Hoffer traktor húszcentis ponyvaékszíjjal hajtott. Volt ugyan egy egyméteres lendkerék-védőburkolat, de a cséplőgép tíz méterre működött. Az a szabad rész elég balesetveszélyes lehetett. A meleg és a veszély miatt a cséplőgépes nem engedte az italozást, hiszen ő volt a felelős az esetleges balesetért. A szálló pelyva, por, szalma hamar lángra kapott, így ugyancsak tiltották a dohányzást. Tűzoltásra vizes hordókat is készenlétben tartottak.   A nehezebb fizikai munkák, mint például a szalmahordás, a zsákolás igencsak erőt kívántak. Akkoriban nem voltak magtárak, a termés a padlásra került. A feljáratok igencsak különböztek, volt, ahol rendes lépcsőn lehetett felmenni, a veszélyesebb helyen kifaragott körfán, vagy grádicson kellett araszolni. Gondoljuk csak el, milyen veszélyes lehetett a hetvenkilós zsákkal felfelé egyensúlyozni. Az aratás szertartásának része volt, hogy a férfiak minden este összejöttek, vagy ötvenen, s vagy kiültek az árokpartra, vagy a kocsmában beszélgettek el egy-két pohár bor mellett. A zsidó kocsmáros, az öreg Takács jó kereskedő volt, ha éjjel zörgettek be hozzá, akkor is kiszolgálta a kuncsaftot. Voltak táncos esték is, szombat, vagy vasárnap este – ha egy gazdánál végeztek –, a „háziúr” megvendégelte az egész csapatot. 

A szüreti bálokat felvonulással kötötték össze. Sok ló volt a faluban, amikor 1959-ben megalakult a téesz kilencvenkilenc lovat vittek be a közösbe. Elvben nem volt kötelező a belépés, de erősen megfenyegették a hezitálót. Az apai ház szomszédságában lakott egy idősebb, igen jópofa bácsi, Dorfinger Imre, aki sehogy sem akart belépni. Egymásnak adták a kilincset nála az úgynevezett agitátorok, akik minden jót elmondtak a téeszről, de az öreg hajthatatlan maradt. Egy ajkai bányászt is kiküldtek a faluba, aki nagy mellénnyel adta elő igen hiányos mezőgazdasági tudását a kultúrházban egybegyűlteknek: milyen földbe mit kell vetni, milyen más lesz a téeszben az élet. A szomszéd komoly ábrázattal feltette a kérdést: „Aztán a tarhonyát milyen földbe vetjük?” „Bátyám ezt nem tudom” – hangzott a zavarodott válasz, amit a mintegy száz ember hahotázva fogadott. „Hősünk” elvörösödött, s azonnal be is zárta az ülést. Mikor Imre bácsit komolyabban megfenyegették, akkor beadta a derekát. A ráhatásnak számos eszköze volt, az illetőt bevitték az őrsre, „elbeszélgettek” vele, a nyári kánikulában begyújtattak, s odaültették a renitenst nagykabátban a kályhához, s hadd ne folytassam…  Nagyon sokan siratták az állatukat, de nem tehettek semmit. Mi egy kicsit jobban jártunk, apám ugyan megígérte, hogy vesz a vásárban nekem egy lovat, de a szállingózó hírek hatására hál’ Istennek letett erről. 

Igencsak elkalandoztam a szürettől. Reggel az emberek elmentek templomba, utána az Istenháza előtt elkezdődött a tánc. A fiatalok, lányok, fiúk lovakkal, lovas kocsikkal rendeztek színpompás felvonulást, a lovakat szépen kidíszítették szalagokkal –, s borosüveggel a kézben – énekszóval, muzsikával tették élvezetessé a mulatságot. Akkoriban a tangóharmonika volt a divat, s olyan kiváló zenészekre is emlékszem, mint Bagits Józsi, s Szabó Jani, a nagybátyám. A szomszéd községeket is felkeresték, mindenütt kiszaladt az utca népe. Kispiriten egy cigányzenekar várta a vendégeket, s estig ment a nótázás, amikor hazatértek, folytatódott a mulatság. A kultúrház mellett a Katolikus Agrárifjúsági Legényegylet, a KALOT helyiségében is összejöttek, e programokból igen sok házasság született.  A fiatalok akkor sem voltak különbek, egy-egy kapcsolatot pletyka övezett. Volt két idősebb ember, a földjük közel volt egymáshoz, egyiknek fia, a másiknak lánya volt. Aratás idején – délben megálltak a munkával – a fiatalok igencsak félrehúzódtak. Ez nem maradt észrevétlenül, az öregek összesúgtak: „Te koma, azt hiszem lesz ám lakodalom!” Igazuk lett, a jóleső pihenés „hatására” a fiatalok még abban az évben egybekeltek. 

Az ifjúság nemes szórakozása volt a színjátszás. Számos színdarabot játszottak, a színrevitelben az említett Bornemissza házaspár segített nagyon sokat. Segítőjük is akadt, Horváth Béla bácsi a maszkokat készítette olyan kiválóan, hogy ma is bármelyik színházban megállnák a helyüket. Mikor megöregedett, akkor egy Tóth Sándor nevezetű állt a helyébe. Télen-nyáron rendeztek darabokat, egyre élénken emlékszem, Móricz Zsigmond Sári bíró című vígjátékát adták elő. A darabban apám játszotta a főszerepet. 

Ha a betérő körülnéz nálam a falakat díszítő trófeákon, meggyőződhet a vadászszenvedélyemről. Harminchárom éve kezdtem el hivatalosan, de már gyerekkoromból is vannak emlékeim. Apám már a negyvenes évek végétől vadászott, három trófeáját is őrzöm. Abban az időben – az őzön kívül – nem voltak nagyvadak, ma már sok a vaddisznó és a szarvas. Nem vagyok „pénzes” ember, így csak a selejteket szoktam lőni, de azért vannak szép trófeáim, amikért a vadászmester is megdicsért. A nagyvadas vadászidény az ötvenes években május elsejével kezdődött, s szeptemberig tartott, jelenleg április 15-étől kezdődik az idény. A vadászathoz nemcsak szerencse, de jó fegyver is kell. Egy 857-es golyós Mauseromat, egy olasz Champion sörétes puskámat, és egy egycsövű Bajkál sörétes fegyveremet is használom. Van még egy 022-es kisgolyósom is, mivel az említett 857-es nem alkalmas például egy róka elejtésére. A hivatásos vadászoknak az orvvadászokkal is kellett számolniuk. A háborúból nagyon sok fegyver maradt meg, szinte minden háznál dugdostak egy példányt. Volt, aki egész gyűjteménnyel dicsekedhetett. A rabsicok nemcsak fegyverrel, hanem dróttal és hurokkal dolgoztak. A bokros helyekre helyezték ki a csapdát, de már mindenki tudta, ki is az orvvadász, volt, aki börtönbe is került közülük. 

Említettem a rókavadászatot, ami egész embert kívánt. A róka nagyon éber vad, azt a pillanatot, amikor lankad a figyelme ugyancsak ki kell várni. A széliránnyal is számolni kell, mivel rendkívül jó szaglása van, s a látása sem utolsó. Napjainkban már kevesebb a róka, az aranysakál kiszorítja.  Mikor elkezdtem vadászni fiatalemberként, az asszonyok éltek-haltak a bundáért, a rókasapkáért. Hogy feleségemnek kedvében járjak, ugyancsak gyűjtöttem a prémeket. Egy jobb téli szezonban tizenhetet is szereztem. A szűcshöz 35-40 darabot kell elvinni, hogy egy háromnegyedes bundát-sapkát kiszabhasson belőle. Minden rókának más a színe, hogy korrektül összeállíthassa az elejét-oldalát-hátoldalát sok zsákmányra volt szüksége. Feleségem mindig büszkén viselte a mutatós prémet, s magam is jóleső érzéssel tekintettem csinos feleségemre, s munkám „gyümölcsére”.