Szalai Jeremiás atya, címzetes prépost Külsővaton találta meg hivatását, s példamutatásával kivívta hívei szeretetét. Igazi közösségi ember, életvidám, szent ferenci derű árad belőle. Különleges hobbija révén egy profánabb területen is helytáll a közösségben.

1971-ben az esztergomi Ferences Gimnáziumban érettségiztem, s a győri szemináriumba jelentkeztem sikeresen. Hivatásválasztásom nem kerülte el az akkori Állami Egyházügyi Hivatal figyelmét, hamarosan katonai behívóval csengetett a postás. Ráadásul a parancsot október közepén kaptam meg, mikor már elkezdődött a tanév a szemináriumban. Az akkori hírhedt kiképzőhelyre, Lentibe kellett bevonulni. Idősebb kispaptársaim tanácsokkal készítettek fel minket a nyugat-magyarországi garnizon néha embertelen laktanyaéletére, mondván: „Nem kell mindent mellre szívni, mert akkor hamar kikészülünk”. Két évet töltöttem a Zala megyei városban, leszerelésem után Győrben folytattam tanulmányaimat, 1978. június 20-án szenteltek pappá a pápai nagytemplomban. Három társammal azért kértük a Szent István vértanúról elnevezett Isten házát, mivel méreteinél fogva nagyon sok hívet, rokont és ismerőst fogadhatott be. Az újmisét itt Külsővaton rá öt napra tartottuk. A felszentelés után Nagykapornakra helyeztek, ahol négy évig szolgáltam. Egy ciszterci atya volt a főnököm, áldott jó embernek ismertem meg, sokat segített pályakezdésemben. Tapolcán, egy kapucinus szerzetes alá tartoztam, majd Veszprémbe, a Regina Mundi templomba vitt az utam, főnököm Pápai Lajos, a későbbi győri püspök volt. 1990-ben Nagykanizsára helyeztek. 

Kis kitérőt teszek, külsővati lelki vezetőmről Szabadhegy Szabolcs atyáról szeretnék megemlékezni. Egykor Mindszenty József hercegprímás mellett szolgált, mindmáig úgy emlegetik a faluban: „Úriember”. A mártír főpap melletti elkötelezettsége miatt nem kaphatott városi plébániát, így került az eldugott Külsővatra. Csalódhattak disponálói, mivel a faluban élénk hitélet folyt, premontrei nővérek is éltek és dolgoztak a településen, a kedvesnővérek például orgonálni is tanították a fiatalokat. A hajnali misén, a rorátén mindig tele volt a templom, pedig kutya hidegek voltak akkoriban, és fűtés sem volt. Az úrnapi és a húsvéti körmeneten az egész falu részt vett lelkesen, hívő lélekkel, énekszóval. A betlehemezés szintén népszerű volt, a már említett szerzetesnők tanítottak be minket, a próbákra szorgalmasan jártunk, és teli torokból énekeltük: „Ó te József, mit gondoltál, hogy istállót választottál, ilyen kemény időben, Jézus születésére.” Szenteste három csapat is útnak indult, lelkesen cipeltük a fából készített kinyitható ajtós betlehemet, a Szent Családot kis elemlámpa világította meg. Nagyon ritka volt, mikor a „Szabad-e betlehemezni” kérdésünkre elutasító választ kaptunk. A „honorárium” sem volt mellékes, nagy zacskóban gyűjtöttük a pénzt, amiből némi jutalmat kaptunk. Életünk minden lépését a vallási hagyományok szőtték át, a gyerekeket mind megkeresztelték, a fiatalok templomban esküdtek, ismeretlen volt a csak a tanácsnál megkötött frigy. Pályámon magam is követtem az otthoni tradíciókat. Mikor már papként én indíthattam el a betlehemezőket, a befolyt pénzt buszos lelki-tanulmányi kirándulásra fordítottuk, emlékezetes, mikor a nagykanizsaiakkal a kalocsai székesegyházat kerestük fel.

Szabolcs atya példásan haladt elődei kitaposott útján, híveit igazi lelkipásztori munkájával nyerte meg. A szentségimádásokon, a papi hivatásokért való imádságokon mindig tele volt a templom. Jó szervező is volt, az egyházközségi tagokat is bevonta a plébánia életébe. Mise előtt – velünk, ministránsokkal – igen szigorúan bánt, a szertartás után viszont kenyérre lehetett kenni. Mindszentyről nem beszélt, ezzel inkább minket akart védeni. Már kispapként kaptam tőle az örökbecsű tanácsot: „Amit teszel, azt tedd szívvel-lélekkel!”  Mindenkinek maximálisan megadta a tiszteletet, s őt is mindenki megsüvegelte. Voltak káplánjai, mikor egy, mikor pedig kettő. Két filia is tartozott hozzá, Mersevát és Adorjánháza. Akkoriban, gyermekként talán nem is tudatosult bennem, de éreztem lelkipásztori kisugárzását, mélyérzésű lelkivezető volt, igazi példakép, akire a hívek hallgatnak.

Első helyeimen már magam is tudatosan próbáltam a rám bízott közösséget egybekovácsolni, erre a már látott külsővati gyakorlat kiváló alapul szolgált. Mindenütt működött rózsafüzér társulat, tagjai nemcsak a templomban találkoztak, az élet minden területén odafigyeltek a másikra.

Tapolcán kezdtem el az ifjúsággal foglalkozni. Kezdetnek meghívtuk a fiatalokat egy péntek esti ifjúsági csoportba. Először csak szállingóztak, majd egyre többen csatlakoztak hozzájuk, s kialakult egy nagyon jó csapat. A megkezdett munkát Veszprémben folytattam, ott már annyi fiatalt tudtunk összegyűjteni, hogy kétfelé kellett osztani a csoportot. A tematika is kialakult: volt egy hitbeli téma, majd levezető játék, kötetlen beszélgetés következett. Sokan közülük nem is voltak gyakorló hívők, hozzájuk nagyobb türelemmel lehetett közeledni. Kirándulásokat is szerveztünk, a szülők nagy lelkesedéssel fuvarozták a srácokat, volt mikor autóbőségben szenvedtünk. A fiatalok nyitottak, s érdeklődők voltak. Számtalanszor kerestek fel problémáikkal, s én igyekeztem jó lelki vezető módjára válaszolni. Emlékszem egy fiatalemberre, aki gyakran fordult hozzám kérdésekkel, de arcán sose láttam, hogy elégedett lenne válaszommal. Tévedtem, évek múltán meglátogatott, s megköszönte, hogy kétségeit eloszlattam; a mag mégis jó talajba hullott. Ebből is látszik, hogy munkánkban az eredmények nem biztos, hogy azonnal jelentkeznek, hiszen „az Úr görbe vonalakkal ír egyenesen”. 

Nemcsak sikerélményekre tekinthetek vissza. Nagykanizsán például kevésbé voltak aktívak a fiatalok, Göllén pedig nem is sikerült csoportot szerveznem. Ebben közrejátszhatott elődeim mulasztása, a családi háttér, s ezek eredőjeként az a sajnálatos tény, hogy a fiatalok érdeklődése a hitélet iránt e helyeken erősen csökkent. Utólag visszagondolva, a folyamatosság is sokat számíthat, azokkal a fiatalokkal lehet igazán eredményt elérni, akikkel kezdetektől foglalkozhatunk, vagy ahol elődünktől aktív közösséget vehettünk át. 

Kiscsőszön gyakran miséztem és misézek, mindig szeretettel fogadtak, benyomásaim a településről és a hívekről egyaránt pozitívak. A magam módján próbálom meg segíteni a hitélet fejlődését, s eltökélt szándékom, hogy a szentáldozáshoz járulók körét is gyarapítsam. Gyóntatóként tapasztaltam, hogy a sokszor rosszul értelmezett bűntudat tántorítja el a misén résztvevőket a szentség vételében. 

„A jó pap holtig tanul” – kicsit közhelyszerű mondás az Élő Forrás Hagyományőrző Egyesülettel kialakult kapcsolatomat is jól jellemzi. Közösségépítésük, a kulturált szórakoztatásban elért eredményeik példamutatóak. Nemrégiben belecsöppentem például egy, az internet veszélyeiről szóló előadásba. A meghívott szakember témája távol állt ugyan a hagyományápolástól, de napjaink egyik leégetőbb kérdésére világított rá, és a szépszámú közönség okulhatott az ott elhangzottakból. Viszont a hagyományőrzés széles körébe nálam beletartozik a hit is, s örömmel töltene el, ha az intelligens fiatalok közül minél többen részt vennének a vasárnapi, vagy az ünnepi miséken. Természetesen ezt nagy türelemmel lehet csak elérni, meg kell találni a módját e közeg megszólításának. Tervekkel tele van a tarisznyám, de azt se felejtsük el, hogy az idő eljárt felettünk, s energiáink is végesek. 

A közösségépítésnek vannak nem szokványos módjai is számomra: így csöppentem bele a böllérkedésbe. Néha megkérdezik, nem sajnálom-e az állatot? Kicsit álszentnek érzem a felvetést, olyanok firtatják, akik ugyancsak szeretik a finomságokat, s mikor beleharapnak egy jól ízesített, ropogós hurkába, elérzékenyülnek, s nem nézik eredetét. Viszont meggyőződésem, hogy csak képzett böllér fogjon kezébe kést, az állatot nem szabad szenvedni hagyni.

Hogyan is kezdődött? Drága jó apám mozdonyfűtőként kereste kenyerét, de a faluban rokonok és ismerősök gyakran hívták disznóvágásba. Kiváló böllér vált belőle, s gyerekként gyakran elkísértem. Egyszer, egy téli csütörtökre terveztük otthon a vágást, de este váratlanul behívták apámat szolgálatba. Úgy tizenkilenc éves lehettem, s ifjúi hevülettel magamra vállaltam a disznóölést. Apám csak mosolygott a bajusza alatt. Édesanyámat is meggyőztem, s némi önbizalommal láttam munkához. Áthívtam Józsi bácsit és Pista bácsit, a két szomszédot. Már túl voltunk a bemelegítő pálinkán, mikor segítőim apám iránt érdeklődtek. „Dolgozik” – volt a lakonikus válasz, s megemlítettem, hogy én fogom a pocát levágni. Összenéztek, de derekasan segítettek, nagyon jól tudták a disznót lefogni, a hurokkal megdönteni. Sikerült, s Pista bácsi is megdicsért: „Jerem, te úgy csináltad, mint az apád!”

A munka később gyakorlattá vált, az évi tíz-húsz vágás igencsak megedzett. A disznótornak korábban megvolt a rangja, majd később kissé halványult. Mostanság ismét családi programmá vált, az eseményre megérkezik a família apraja-nagyja, mindenki segédkezik. Eljönnek a sógorok, a távoli rokonok, serénykednek, s egy pohár bor mellett elbeszélgetnek. Ez egy jó alkalom, mindenki nyitottabb, kizárják a világ bajait, s egymásra találnak a rég nem látott barátok, családtagok. Kis csomaggal távoznak, aminek falatozása közben otthon ismét felidézhetik élményeiket. A vágás ürügyén „kiszabadítottuk a szellemet a palackból”, legközelebb a meghívottak látják vendégül az ittenieket. 

Egyszóval a böllérkedést a hagyományok folytatásának tartom, kicsit kikapcsolódásnak tekintem. Ha tanácsomat kérik, ugyanúgy oktatom az érdeklődőt, mint egykor apám engem.