Egy hagyományőrző asztalos portréja

Molnár Tamás (43) asztalos kicsit öregebb koránál. No, nem kinézetre, inkább gondolatai tükröznek egy klasszikus időszakot, amikor a kétkezi munkának még megvolt a becsülete. Életfelfogása szerint teszi a dolgát: visszanyúl a hagyományokhoz, ami érték, annak visszaadja rangját.

Celldömölkön, a 410. számú Ipari és Szakmunkásképző Intézetben szereztem szakképesítést érettségi után a bútor és épület-asztalosipari szakon. Mivel általános asztalosként végeztem, mindent tanultunk. Alapszintű képzésben részesültünk, de magyarázva a „bizonyítványomat”, mindenbe csak belekóstoltunk. Ilyen volt például a fafaragás, amire hál’ Istennek ráállt a kezem, de a nyílászárók készítésétől a tetőácsolásig terjedt tovább a választék. 

Egy bizonyos, a hagyományos asztalos kultúrához vajmi közöm volt, önszántamból mélyültem el benne. Az első impulzusokat Kovács Norbert Cimbitől kaptam, szeretett volna egy olyan asztalost látni a csapatában, akivel hamar megtalálja a közös nyelvet. Jó alany lehettem, mivel egy kerékre járt az agyunk. Történt egyszer, amikor megnyílt a Somló Kapuja Látogatóközpont, eszünkbe jutott, hogy kínálót elfelejtettünk magunkkal hozni. Nem hezitáltam, egy óriási szőlőlevelet faragtam ki, fúrtam bele hat lyukat az agyagpoharaknak, s közepén a boroskancsó állt. A háromlábú egyedi darab hamarosan mutatós kínálóként szolgált. Egy szó, mint száz, az Élő Forrás Hagyományőrző Egyesületben szakmai otthonra találtam, bárminemű famunkában tudok ötlettel szolgálni. Az adott témát megvitatva elbeszélgetünk, vagy kvaterkázunk egy fröccs mellett, de ez az idő nem megy veszendőbe, másnap már konkrét tervvel állok elő. Valóban, adatott némi tehetségem, hogy ötleteinket meg is valósítsam. Szerencsés, hogy három dimenzióban gondolkodom, agyban és asztalnál hamar tudom vázolni a tervet. A kompjuterizált világban kicsit furán hangzik, de nem is szerkesztek az elvárt módon, mindent egy skicc alapján öntök végső formába.

A hagyományos asztalos szakma elsajátításához két dolog nagyon fontos: az alázat és a tisztelet a szakma és a mester iránt. Amíg nem kezdtem önállóan dolgozni, mindig tapasztalt asztalosok műhelyében segédkezhettem. Olyan mesterekkel hozott össze a sors, akik nem féltették tőlem-tőlünk tudásukat, hanem, ha látták a megfelelő ambíciót, akkor megmutatták a fortélyokat, és azokat a fogásokat, amiket egykor ők is ellestek okítójuktól. Megtanultuk, hogyan kell szebbre formálni az anyagot, a sietséget félretéve a minőségre törekedni. Példaképemnek tekintettem Stáhl Ferenc, kertai asztalosmestert, akinek műhelyében – hosszabb, rövidebb időszakokra megfordultam –, s akitől nagyon sokat tanultam. Elsajátítottam a precizitást, a minőségre való folyamatos odafigyelést, a munkamorált, s főleg a fa szeretetét. „Mindenben benne van a kész munka – hangsúlyozta. – Egy dolgunk van, el kell vetni a felesleget.” Mesterem restaurálással is foglalkozott, s megfigyelhettem munkája fázisait. Például felületkezelhettem, politúrozhattam rogyásig. Ezen folyamatokról az iskolában csak filmekből tanultunk, s mindez élőben nagyon új volt számomra. Ennek ellenére, a régi mesterek apáról fiúra szállt gyakorlatával nehéz felvenni a versenyt, lehet, hogy nem voltak otthon a matematikában, de tapasztalatuk, képzelőerejük pótolhatta a „hiányosságot”. Ne feledjük, kéziszerszámokkal alkottak örökbecsűt, mi a gépesített világban csak törekedhetünk az általuk természetesnek tekintett színvonalra. Elég, ha belépünk egy barokk udvarház fantasztikusan elkészített míves ajtaján, vagy feltekintünk egy erdélyi templom kazettás mennyezetére, lesüthetjük szemünket a különbség láttán. Legutóbb a lakiteleki skanzenben szembesültem a régiek tudásával, minden darab mestermunkaként hatott. 

A szakma technológiai fejlődése az új dolgok iránti nyitottságot követeli meg. Bevallom, e téren kicsit leragadtam. Egyenest mindenki tud csinálni, géppel kivágjuk, összeragasztjuk, hangzik a sablon. Viszont, amikor meglátok egy görbe fát, amin mindenki átsiklana, gyorsan elhozom: jó lesz majd egy karfának, vagy más darabnak. A természet alkotta ilyenre, nekem csak a végcélt kell megtalálom benne. A száraz vasúti talpfában, a födémgerendában, a leszakadt pallódarabban is – némi képzelőerővel – meglátom a leendő tárgyat, számomra már alkotást. A puha és keményfát ugyanúgy kedvelem, jóllehet az utóbbi megmunkálása több munkát igényel. Ugyancsak érdekelnek a bontásanyagok, mikor régi ácsok darabjait vihetem haza. Sokszor még meglelem bennük a faszegeket, a baltavésetet, hogy ez például a XII. gerenda. A hulladék nálam ismeretlen, hiszen a lehullott darabokat a műhely fűtésénél használom el. Az új anyagok beszerzése viszonylag megoldott, viszont számolnom kell a folyamatos áremelkedésekkel: egy köbméter tölgydeszka ára mára meghaladta a félmillió forintot. 

Kicsit nehezen élem meg, hogy a mester végtelen képzeletének gyümölcse viszont szűk vevőkörrel találkozik. Jó jel, hogy már többen az egyedi darabokat keresik. Ez számomra azért is kedvező, mivel sokat dolgozom a már említett bontott anyagokból. Kiscsőszön például egy tetőteres-konyhát álmodtam meg. Utólag egyszerűnek tűnik, de hosszas folyamat volt, amíg lebontottuk a sáros padlásfödém deszkát, s abból konyhabútort készítettem. Nem számoltam a munkaórát, de magáért beszél az elkészült pohárszék és a többi bútordarab is. Máshol a fellelt régi fából gyönyörű tükörkereteket készítettem.

Nemcsak jó szem, nyers erő is kell e munkához. A négyméteres, mázsás tölgyfagerenda megmozgatásához oda kell tenni magunkat. Természetesen mikrovilágom nem nélkülözi a szakmai konzultációt: nem szégyellek kérdezni, ha valamit még nem készítettem. Például egy leendő ajtó vasalatánál valami hibádzott, több órás tépelődésemet egy kollégám egy perc alatt megoldotta.

Az „élni és élni hagyni” elv alapján, hagyok teret kollégáimnak, csinálják, s vigyék tökélyre a nyílászárók készítését. Műhelyemben nem mindent gépesítettem, véleményem szerint ez kizárólag pénz kérdése.  A saját mikrovilágomat helyezem előtérbe a modernizálásnál is. Az asztalos szakmában – véleményem szerint – a kreativitás egyre jobban számít: a jó tervrajzot képzelőerővel társítva vihetjük tökélyre. A matektudás, a térben látás ugyancsak hasznunkra lehet. Sajnálatos, hogy nagyon nehezen találok mellém segítőt, aki szereti és tudja csinálni, amit elképzelek. A két szó szorosan összefügg: ha nem szereti, akkor hiába tudja, és rögtön kiviláglik a harmónia hiánya. Ebből fakadóan kialakult egy szakmai „magányom” is, olyan munkát vállalok el, amit kilencvenkilenc százalékban magam készíthetek el. Ezt tetézi a bérek irreális növekedése: akiket alkalmaznék, azok legtöbbször túlértékelik magukat, ezzel összefüggésben a vevőt nem terhelhetem meg újabb költségekkel. Ráadásul az egyedi daraboknál gyakran nem tudom pontosan kikalkulálni a ráfordítandó munkaórát, és az árajánlatot tartani így ugyancsak nehéz.

Elérkeztünk tehát a szakmai utánpótlás kényes kérdéséhez, számos asztalos kollégával vitatjuk meg e gondot. Mikor egy végzős állásinterjúra megy, nemigen nézik, hogy magasan kvalifikált, vagy bukdácsolva szerezte meg bizonyítványát. A jelöltet egy CNC asztalosipari géphez állítják, s ha kicsit konyít a számítógéphez, akkor nagy baj nem történhet. Ennek ellenére hiányszakma lett a mienk, a kétkezi munka nem vonzó. Kicsit keményen hangzik, hogy „büdös a munka”, de mára ez a mondás közhellyé vált. Ráadásul a pandémia okozta „home office” is e tendenciát erősítette, gondolom, nagyon sokunknak van véleménye e visszafordíthatatlan folyamatról. Nem nosztalgiázok, de amikor, a rendszerváltás idején végeztem, akkor még nagyobb becsülete volt a szakmánknak. Nagyon szerettük a gyakorlatokat, s nyári szünetben pedig kőműves mellett szereztem egy kis plusz pénzt. E másik szakma ismerete is gyakran hasznomra válik. 

Meglehet-e élni asztalosságból, szegezték nekem nemrégiben a kérdést. Igennel válaszoltam, de azt az irányzatot, amit képviselek, nehezebb közkinccsé tenni. Mi is ez a specialitás? Mindent elkészítek, amit a másik már nem csinál meg, amit nem tudnak a már említett CNC gépen legyártani, amiben már nemcsak a rutin, hanem a kreativitás is fontos szerephez jut. Szerencsés ember vagyok: a hobbim lett a munkám. A vevőim elégedett mosolya pedig elégtétel a nehézségekért, a véget nem érő tépelődéseimért.

Lejegyezte: Csermák Zoltán

* Balassi Bálint: Borivóknak való